A vasárnapomat nem kívánom senkinek.
Amikor késő délután a versenyközpont piszoárjában interjút adtam a hegyibringa.hu riporterének kiállásom lehetséges okait elemezve, felmerült a túlzott test elfogyasztás és az extrém hideg kapcsolatának lehetősége is. Nem mondom, hogy lelkiekben és felszerelésileg nem készültem volna rá. Az elmúlt napokban, hetekben rendesen özönlött a témába vágó információ a médiából: extrém Giro D'Italia közvetítés, a szomorú Magyarok a világ 8000-esein, vagy csak egy hétköznapi, maximum egy kis tornádóval megspékelt időjárás jelentés is elég volt a megfelelő hangulathoz. A verseny után, az eredménylistát megnézve, azt láttam, hogy azért nem sok nyüzüge sportoló állt ki, annál több a normál, ember alkatúból. Aki úgy szokott, az beért a neki megfelelő helyen. Most akkor hogy is van ez?
Ez a nap úgy alakult, ahogy alakult...
A várható gigászi kalorikus igénybevételre gondolva, rendhagyó módon - igaz 3 részletben - magamba gyűrtem egy egy négyzetarasznyi mákos pitét. Ha esik és fúj, akkor jöhet a junk-food!
Fityisszel még néztük a felhőket egy darabig, s reménykedve megállapítottuk, hogy ha így marad, az remek lesz!
Fel is öltöztem, felül három réteg, alul kettő, ráadásul bolyhos, meleg. Majd beálltam a depóba, eldiskuráltam az érkezőkkel, a kedvem nagyjából rendben is volt. Talán egy icipici félelem volt... hideg, eső, 107km... de nem, ha ezt a telet és a "tavaszt" túléltem, akkor itt nem lehet gáz.
S, hogy még jobban érezzem magam, a beszólításnál megint csak meleg szavakkal illettek. Teljesen feldobódtam, de tényleg! És második sorból indulni egy Szilvásvárad Maratonon? Ez azért már valami!
Ez a fejszerkezet most elárul valamit szerintetek?
9:45-kor eldördültünk, kezdődött, a "móka és kacagás" - nekem - 5 és negyed órában.
Nagyon lassú rajtot terveztem és ezt tökéletesen sikerült is megvalósítani. Nálam csak Vas Peti (XC) haladt talán lassabban. Már-már attól féltem, hogy még az aszfalton hátbaver a középtáv mezőnye. No, de... tartottam a tervezett intenzitást és... úgy éreztem, hogy lassan megyek. Hidegben nem is nagyon tudok felpörögni, ez az utóbbi 2-3 év új tapasztalata, s most még "annál" is csigalassabban mentem.
Az első óra nyomasztó volt. Aztán kezdtek megjelenni a vetélytársak. Például a Tóth Andrisok. Először egy felvillanásra hátulról a "drótos" ért be, meg is ijedt (magától - mármint, hogy mennyire megy), majd a veszprémi verzióval küzdöttünk pár emelkedőt, ahol gálánsan (ezt szóban is közölte) előreengedett, én meg őt vissza a lejtőkön. Meg ott volt Zóka Zoli is, aki nem tudom mit szedett be erre a napra, de olyan szinten hajtott, hogy csak lestem. Frankón nem esett jól vele menni, de hát valakivel - néha - kell. Pechjére eldefektelt. (Mint a célban kiderült kétszer is, s még így is 6 óra körüli idővel ért be - minden elismerésem az Övé! Gondoltam is rá, hogy átkeresztelem... ) És megjelent Vas Peti is, aki hangosan dicsérte a frissen felszerelt külsőit. Biztos voltam benne, hogy csak engem akar idegesíteni, így az Ördögoldal alján tovább is álltam, hogy Kakas Lacival érjek fel a tetejére.
Hát, eddig volt jó a versenyzés. A bánkúti sípályán ránkszakadt az ég. Nagyon. Elnyomtam egy sportcsokit, hogy kedvem javuljon valamelyest, mert az eljövendő lejtő (várhatóan) maga volt (lesz) a pokol(járás) kezdete, kapuja mittudoménmi, de szavakkal nehéz azt kifejezni. Valahogy csak leértem az aljába. Az emelkedőn vissza Jávrokút felé viszont már nagyon kellett iparkodnom, mert éreztem közel a vég. Nem voltam teljesen magamnál, egy sráccal oda-vissza meccseltünk, aztán egyszer csak őrült tempóban elhúzott balról egy csapat, köztük Vas Petivel... Érdekes mód az aszfaltos szakaszra ki/felérve rendbe jöttem és az őserdős-kerékpáremelgetős részen már-már élveztem is a hegyikerékpározást, elkezdtem (vissza)előzgetni. A Nagy-mezőn lévő frissítőnél betoltam egy banánt, továbbra is előztem. Sőt!
A terepre beérve kezdődött a csúszós-sziklakertes szekció, ami olyan szinten élvezetesen ment, hogy ihaj! És kiket látok magam előtt? Kiss Józsi, Reznik Sanyi! Hoppá, az élmezőny! Mégiscsak haladok! Jó ez a lassan járj, tovább érsz terv. Tényleg nem nagyképűsködni akarok, de úgy húztam el mellettük, hogy magam is féltem, nem vállalok-e túl sokat?
De ekkor tényleg nagyon jól éreztem magam, nem fáztam, tele a pocak, élveztem a lejtmenetet! Hamarosan Ódor Csaba és egy AlpinBike-os srác mögé érkeztem, váltott vezetéssel nyomatva a dózert együtt is érkeztünk le Felsőtárkányba. Egy apró gondom volt mindössze: elkezdtem vacogni a lejtő végére. Az itató-etetőnél megebédeltem, hiszen már délután egy óra múlt, ilyenkor azt szokás. Tömtem az arcomba gyermekkorom kedvenc csemegéjéből, a barackmag ostyából. Annyit, hogy a frissítős srác szólt, vigyázzak, nehogy megfulladjak! Töltöttem még egy kulacsot is, aztán húzás tova.
Azaz csak majdnem. Itt és most megállt a bicaj. Mármint a motorja. Mintha leragasztottak volna. És nem szűnt meg a vacogás az emelkedőn. Kiállva tekertem, kígyóztam, mozogtam, karhajlítás-nyújtás a kormányon, pörgősebb áttétel - nem segített semmi. A pulzusom pedig szép lassan zuhant. Ja, nem lassan, hanem viharos gyorsasággal hullott az üzemi érték alá. 10 perc alatt körülbelül 25%-ot... Hypothermia?
Próbáltam Csabára felérni, ami hihetetlen módon sikerült is. De - mint kiderült - csak azért, mert neki meg váltásgondjai voltak. És valószínűleg ő is megfagyott, legalábbis néha hallottam a szájából a lefagyott szót. Kicsit mentünk "egymással", bár az már nem nagyon volt tempó.
S egyszer csak teljes csendben elhúzott Kiss Józsi, egy szokásos kérdéssel pedig Reznik Sanyi... (szerencsére Csaba tudott neki válaszolni)
És akkor szépen elkönyveltem magamban, itt a vége. A dózerről felkanyarodva az ideiglenes patakmederbe, ami az új pályarész kezdetét jelentette kistányérozva küzdöttem minden méterért. Egyszer csak jön Vas Peti. Akiről azt hittem, hogy már van negyedóra előnye, de ezek szerint nem volt. Ejj, akkor tényleg "jó helyen" vagyok... azaz már csak voltam... Lassan elment a mezőny nagyja, én majd egy órán át vonszoltam magam a következő ellenőrzőpontig, ahol becsületesen kikéredzkedtem a pályáról. Illetve szóltam, hogy a következő 17km-es hurkot nem csinálom meg, hanem folytatom utam a cél felé. Rajtszám, név "leadva", innen nincs versengés, csak jussak el a célba valahogy.
Ez volt a következő óra célkitűzése. Így utólag átgondolva (és a térképet megnézve), le kellett volna gurulnom Bélapátfalvára (pár km lejtő mindössze) és onnan 6km aszfaltos tekeréssel pikkpakk Szilvásváradra menni, de hát ott és akkor ezt nem tudtam. Így nyomtam még 14km-t, nagyjából a pályán. Volt szerencsém látni Szilárdot, BuZsót, akik a nagy nyüzügeségük ellenére konokul küldték. A nagy fagyoskodásban csak utólag realizáltam, hogy majdnem két órája jövök már Felsőtárkányból, és azóta nem ettem és ittam semmit. Hja, ha múltkor lemerült az akkumulátor, akkor most még a rendszer is lefagyott melllé... Végem volt.
A Katonasíroknál támadt egy "mentő" gondolatom Képzeljétek el - gondoltatom, nekem, ekkor?): lemegyek terepen, dózeron, de nem a hivatalos úton, hanem ott, amit még áprilisban a teszthétvégén felfelé bejártunk, a Szalajka-völgy végébe és onnan aszfalton érkezem. Nem volt rossz, mert az utolsó 5km sárfröcsögést teljesen megúsztam, mondhatni mindössze "csak vizesen" - illetve a megnőtt menetszél miatt jegesen, kockára fagyva - csurogtam be a cél... a célterületre. Oldalról-hátulról.
Az átfagyottság mellett ez volt az igazán extra rossz érzés. Hogy "csak úgy" besomfordáltam. Oldalról-hátulról... Hiszen a célba szemből, a kapu alatt kell begurulni, vigyorogva, hogy megvan, esetleg kart emelgetve, hogy eredmény is van. Ma nem.
Sokan jöttek gratulálni. Őket el kellett kedvetlenítsem, hogy most nem hivatalosan vagyok itt, ebben az időben (5 óra 14 percet jöttem, de "csak" 90km-t a 107 helyett.)
Kefe, régi harcostársam segített megtalálni a családomat a kocsikulccsal. Ha Ő és Ők nincsenek, akkor ott rogyok össze valahol a kerékpármosó előtti sorban. A karom 10-15 centis kilengésekkel remegett. Sajnos nem a "melegben és eddig" megszokott megterheléses-sóhiányos izomgörcsöktől. Az jobb lett volna.
Miután valahogy kihámoztam magam a sportolós gúnyám nagy részéből, elcammogtam a hidegzuhanyhoz. Nekem felüdülés volt, kifejezetten melegnek éreztem,pedig tudtam (mert mondták), hogy jéghideg a víz.
Nemsokára már önállóan öltöztem felfelé:
Így történt a vasárnapi versenyeset. Majd' ottmaradtam a hegyekben, megfagyva.
DNF
***
De, hogy ne így legyen már vége az írásomnak, nem majd', hanem tényleg ottmaradtam. Mármint Szilvásváradon. Nem megdermedni, hanem pihenni, regenerálódni
Az este ugyan még a vacogásról, a didergésről szólt.
És a következő reggel is.
Hogy ne így legyen, hogy visszahozzam magam az élők soraiba, próbáltam magas kalóriaértékű tápokkal feltámasztani magamban a tűzet:
Addig három-négy réteg téli ruhában (még jó, hogy hoztam) járkáltam, vonatoztam. Mert az erdei vasutazás nagyon fontos regeneráló eljárás! Jó a testnek, még jobb a léleknek. Azt a kályhát, ott mögöttem még szívesen bedurrantottam volna és ültem volna egyből a tetejébe!
Adtam a kultúrának is - erdészeti múzeumot látogattam:
Meg is találtam a jövő évi versenyruházatomat (a fej hővédelme legalábbis megoldódna):
Természetesen aktív programok - például gyalogtúra 2-3 órában, több száz méter szinttel, nehéz, saras terepen - is szerepeltek a programomban:
Egyensúlyozás gyakorlása, jeges patak felett:
Vadászülés hosszú méla lesben:
És már megint az evészet... hát, ha nem evőverseny, akkor mi kell ilyenkor? Fel is térképeztem a helyet pisztrángilag.
Az Első Hazai Halfüstöldéből füstöltet zsákmányoltam!
Így sorakoznak a csemegék:
Nem csak pisztrángot, hanem alkalmi jelleggel busát, keszeget, makrélát, lazacot is lehet ám itt vételezni. S az íze...!
Nagyszerű sült pisztrángot pedig - a lassan már törzshelyemmé váló - Lokomotív Étteremben - fogyasztottam:
A "Főnökkel" váltottam is pár szót, így a verseny után két nappal. Beszélgettünk lehetséges alternatív "menekülő" útvonalakról, pont az ilyen időjárás esetére (no, ez kellett volna nekem), az átfagyásos esetekről, és a bükki időjárásról, klímáról. Hát igen - mint megállapította - a Bükk "nagy". Ha itt lekezd felhősödni, akkor az be is borul. Ha elkezd lehűlni, akkor hideg lesz. Ha csepereg az eső... na, olyan nincs, akkor itt már szakad! Ebbe a hegységbe ha valaki "beveti" magát, az készüljön fel! Ruha, eleség, erőnlét - itt mindenből több, nagyobb, más nagyságrendű szükségeltetik.
A fenti képen látszik és beszámolóm úgy lesz teljes, ha megemlítem - hogy azért jócskán kerékpároztam is a bónusz három nap alatt. Nem volt könnyű az indulás, mert a vasárnapi terhelés megterhelés volt a szervezetemnek. Hogy nem forgott a láb hétfő reggel, az nem a megfelelő kifejezés. De kutyaharapást szőrivel, tessék csak kimenni sportolni!
Így alakult, hogy nyomtam az első nap egy jó kis dimbi-dombit, majd egy napot egy nagy heggyel, és a ráadás harmadik napot már kettő hatalmas mászással koronáztam meg.
Persze csak óvatos tempóban, nem is bírtam (volna) mást. Legalább nyugiban feltérképeztem a közeli és távoli erdészeti utakat, s nosztalgiáztam, amikor a pálya egyes, jól ismert részeire bukkantam (be nem mentem a terepre)...
S végre voltam idén (harmadjára sikerült) "jó időben" a Nagy-mezőn!
Kezdem összerakni magam!
