Hosszú hét vége - Bakonyrdő Maraton 2012
Kenyérhéjjal kitunkoltam a levet, majd megettem a gulyást!
Másokkal egyetemben Táncos Sanyi azt mondta, hogy finom, nincs benne mócsing – én pedig hittem neki(k).
(A képet Kenyeres Zsolt galériájából loptam köszönettel - ha problémás már törlöm is!)
De nem csak ez volt rendhagyó számomra az utóbbi 48, sőt 168 órában.
A múlt hétvégi verseny óta nem igazán éreztem a formám, eléggé meghajtottam magam. Nem tekertem sokat, sem túl keményet a héten, de azt hiszem lehet és kell is ennél még lazábban venni a pihenőidőket két verseny között. Főleg az én koromban... Aztán...
Aztán a péntek – szombat most valahogy egybe folyt. Pénteken este hétkor még a boltban, ez eddig rendben is van, de utána, éjszaka sajnos kimaradt az alvás. Nem, nem buliztam, csak a szervezetem úgy döntött, hogy inkább pörög, mint pihen. Két és fél óra alvás jellegű pihenőt engedélyezett magának, a többi pedig lett csukott szemes forgolódás.
Ezen okból hamar talpon voltam szombaton. Mit kínozzam magam? Ritkán reggelizem ötkor, de most ez is megtörtént. Még jó, hogy mert után pakoltam és ültem a kocsiba. Én voltam a sofőr! Ritka pillanat.
Fellegi Gábor tagtársat felvettem a közelben (szerencséje, hogy „jó” helyen lakik”), majd irány Bakonybél. A maraton kupasorozat kezdete, indulhat a pontgyűjtés!
És ma volt az új egyleti gúnya főpróbája és első éles bevetése is egyben.
Az úton jóféle rockzenét hallgattunk, de Gábort irritálta. Mondtam neki, hogy teljesen esélytelen a szívének kedves tuc-tuc muzsikát betenni a lejátszómba, mert az kiveti magából az olyanfajta lemezeket.
Soha nem maratonoztam még a Bakonyban. Voltam már Gázló Teljesítménytúrán, kettőn-hármon, és a közeli székhelyű, Marton Attila barátom segítségével, az utóbbi években volt alkalmam bejárni a hegység, s benne a maraton pályájának nagy részét is. Tehát kevés ismeretlen szakasszal találkoztam.
Hamar sikerült leparkolni – megint egy kaszáló, mely ráadásul ferde is volt, anyám, mi van, ha itt esik az eső? Minden autó a patakba csúszva végzi… A nevezést is pillanatok alatt megejtettem, és azt mondom hasznos ajándékot kaptam (kulacs + 3 zselé, jobban örültem nekik, mint egy pólónak). A licenszemet, a kiírás szerint be kellett (volna) mutatni, de nem kérték, amikor meg rákérdeztem a versenybírónál, fura arckifejezésbe ütköztem – rajtam állt, hogy mutatom vagy sem…
Mivel a rajtig már öt óra eltelt a reggeli óta, így próbáltam magamba gyömöszölni némi energiát. Nem sok sikerrel. A rágnivalót jobb, ha nem erőltetem ilyenkor, tehát géleket szívogattam. Legalább kipróbáltam, milyen az ízük nem 170-es pulzuson fogyasztva.
Örültem, amikor nem sokkal a start előtt megkordult a gyomrom. Az utolsó negyedórában még időben egyenletesen elosztva, elintéztem négy kisdolgot (ezek szerint legalább jól pre-hidratáltam), majd felsorakoztam én is a hadba indulók között.
Szerencsére nem szólítottak, mert tavaly nem volt hazai eredményem, legalább nem kellett a stresszes első sorokban toporognom.
A rajtot hamar ellőtte Bíró Ádám, a szokásos zenével. Nekem lennének alternatív javaslataim hasonló témakörre (tűz), de túltéve magam a muzikális gondolatokon hamar felvettem a mai napra tervezett üzemi intenzitásomat, melyet az előző két versenyénél vagy 10 ütéssel alacsonyabbra kalkuláltam.
Apropó és edzéselmélet: Vas Petivel meg is konzultáltuk verseny után, hogy ha egy bizonyos intenzitáson kezdünk és tartjuk magunkat az első órában (kb.), akkor már csak azt tudjuk tartani a versenyen, de azt viszont kell is tartani hegyen-völgyön, mert az alacsonyabbat fárasztónak érezzük, feljebb meg úgysem megy. Ki tudja mi ez, talán az öregfiúk nyűgjei?
Az emelkedő alján, hogy letudjam szükséges izgalmakat, még gyorsan rám ijesztett a bicajom: minden kiállva tekerésnél iszonyatos kerregő hang háturól-alulról. De nem látok semmit,ha hátra- vagy lenézek. Akkor ez a váz most itt eltört?! Muszáj megállnom intézkedni. Megrángatom a kereket és – spontán, idegből - a bovdenezést. Ez az! A hátsó váltó bovdenje szállítás közben kiakadt a vezetőjéből és beleért a külsőbe, ha döntögettem a gépet. Probléma megoldva, most már nyugodtan mehetek tovább!
A boly, mellyel szívesen haladtam volna, elhúzott, így javarészt egyedül tekertem az első Kőris-hegyre felfelé. Nemsokára, azért előkerültek a leszakadozó-bekezdők, megkezdődhetett az előzgetés. Hihetetlen, hogy páran hogy nyomják már az elején, pedig tudhatnák (nem tudják?), hogy ez nem egy sprintdélelőtt! Kiállva-lihegve-zihálva… Ejj!
A tetőn kihagytam a frissítést, dolgom volt lefelé. Utol kellett érnem Berkes Janit. Ez hamar meg is történt. Utána jó sokat gurultunk, izmoztunk együtt. Próbált velem beszélgetni, de örültem, ha a fülemen tudok levegőt venni a síkon nyomatás mellett, nem hogy dumálni. Kemény banda a dunaújvárosi különítmény. És nem szeret mindenki „vezetni” tőlük... Én meg nem vagyok olyan combos, hogy előre álljak – és nincs is értelme 10 másodpercért széthajtani magam ezeken az aszfaltos szakaszokon. Úgyis jönnek a hegyek! A gázlók után jöttek is. Janiról ekkor hallottam utoljára – elköszönt.
Egy kis bemelegítő kunkor a második Kőris-hegy előtt (Ez volt a Pápa-látónak nevezett domb?), nagyon-nagyon jó, részűs singletrail lejtővel! Ekkor találkoztam Marton Atival, aki egy hihetetlen forma. Hogy miken ment át keresztül az elmúlt hónapokban (években), arról nem írok most (amúgy az a hihetetlen), de az, hogy rajthoz áll, itt van, nyomja – számomra példakép értékű!
Fenyőfő környékén Pogány Tamással majdnem sikerült eltévedni – elég mélyen volt az „X” jel a helytelen úton, de az utolsó pillanatban korrigáltam. Hiányzott volna…
Nem akartam ügyet csinálni abból, hogy szerencsére már egyből a rajt után újra rám tört a kisdolog ingere. Gondoltam elmúlik. Nem múlt el. Akkor arra gondoltam, hogy ha netán meglátom magam előtt Vas Peti cimborámat, akkor megállhatok intézni. Nem láttam meg. Viszont megállnom most már nagyon meg kellett. Csak hárman – köztük középtávosok is – mentek el ügyintézés közben mellettem. Ennyit azt hiszem megért a helyzet rendezése. Hú, de jó érzés volt utána: eggyel keményebb fokozatban tudtam tekerni!
Hosszú volt a mászás, s ekkor realizáltam, hogy fázom. Nem sikerült valamiért bemelegednem a nap folyamán. A combjaimat végig hidegnek éreztem, a lejtőkön gurulva néha még dideregtem is. Mi történt velem? Azért ennyire nem vagyok zsírszegény.
Ilyen pozitív gondolatokkal ütöttem el az időt felfelé, közben érdekes módon végig előztem – s igaz ez az egész napra. Lehet, hogy mégsem mentem olyan közepesen, mint ahogy éreztem.
A tetőn kaptam egy kulacsnyi izolöttyöt – nagyon kedvesen segítettek megtölteni a kulacsomat.
A Réz-bükk lejtőt nagyon élveztem, általában felfelé szoktam rajta jönni, jó volt végre fordítva is kiróbálni!
A bakonybéli aszfalton kordult a hasam. Szerencsére volt nálam egy félbeharapott – ez itt a reklám helye – Xenofit szénhidrát szelet (Balázs Úr mondta, hogy nagyon finom, Ő már csak ezenél!), melyet a rajt előtt pakoltam a zsebembe, most meg jó, hogy eszembe jutott! Szépen felolvasztottam a számban mielőtt lenyeltem. Nehogy itt gyomor-diszkomfortot okozzon már nekem! Azt hiszem bölcsen tettem, hogy elfogyasztottam. Az erdőbe fordulva jött egy kisebb siratófal – ott már nem lett volna esélyem rá.
Elég könnyedén megmásztam, ezt tavaly volt szerencsém enyhén sáros állapotában kigyakorolni. A tetején megelőztem egy adag Tatanka mezes sporttársat, szerintem Halász Robit is. Érdekes észrevételem: eddig szinte csak KTM és Tatanka mezes sporttársakkal találkoztam a pályán. Úgy látszik ővék a Dunántúl. Na, majd Szilvásváradon!
Király-kapu felé fedeztem fel magam előtt Kakas Lacit (ugyan, azt hittem, hogy már egyszer lehagytam, de ezek szerint nem) – egyedülálló szemüvegpántjáról ismertem fel. Nem fél, hogy felakad egyszer valahova? Bőhm Lajos haladt előtte, őt is megelőztem és Táncos Sanyit láttam midig egy kanyarral feljebb. Ő középtávon ment, de a távválasztóig nem tudtam felmenni rá. Laci még próbálkozott rajtam maradni egy ideig. Ezt a célban mondta, mert ugyan én hallottam, hogy jön valaki mögöttem, de nem szoktam (mert nem merek) és nem is szabad (demoralizál) hátranézni verseny közben, hogy ki nyüzsög a hátamban – ha csak nem valaki segítségért kiabál.
Ekkortól kezdve alíg találkoztam valakivel. Egyedül döngettem az aszfalton és a bauxitszállító úton, fájt mindenem, de nyomni kellett, nem lankadhatott az izomzatom, mert akkor még rosszabb volt.
Mivel már a két és fél órás szunyokálás után vagy 12 órája megint ébren (talpon?) voltam, ráadásul aktív életet élve, kezdtem rendesen álmosodni (a folyamatosan korgó gyomorról nem is beszélve), végső energizálásként arra gondoltam, hogy magamba tolok némi koncentrált, folyadékba oltott taurinos tutifruti ízt, de a kinyitás után egy bukkanó jött a semmiből, és az egész lötty magamra illetve a kerékpáromra ömlött. Összeragadtunk, mit a kutyák... a fék- és a váltókarok kezelése – a tekerés mellett - igazi kihívás volt a befejező 45 percben.
A lánckenésről már nem is szólok, mert a szuper viaszomat (nem mondom meg milyen márka, mert úgysem kapható itthon) a gázlók, azaz Berkes Jani fröcskölése a gázlóknál, jól lemosták, azóta kvázi szárazon tekertem, de úgy érzem, hogy a lemosott viasz jobban ken, mint a lemosott olaj. Pedig volt nálam kenőanyag, de a nyomatás és a lustaság győzött.
A Hajag aljában hosszas küzdelem után tudtam megelőzni az igazi Halász Robit. Tuti, hogy ő volt, mert beszélgettünk is pár mondatot – például, hogy soha nem lesz vége ennek a napnak -, valamint csöngetett is utólag egy rendeset a védjegyévé vált csengőjével!
Megváltás volt ez kis emelkedő. Azért, az izomszakadást is kockáztatva kitekertem, még jó, hogy!
A lejtőzést megkezdve aztán már tényleg nem találkoztam senkivel, de próbáltam nyomni lefelé is, nehogy valaki hátbaverjen az utolsó, lejtős kilométereken.
A hangosbemondás szerint Master-1 6. lettem. Nem néztem azóta listát, gondolom a valóságban hetediknek érkeztem már megint... vagy nem? Na, jó megnéztem és maradtam 6. Hurrá! 4:17 perces idővel, egész jó, ahhoz képest, hogy nem éreztem ma azt a bizonyos átütő erőt. Úgy látszik, nem számít mit érzek, pedig, hogy a viharba ne számítana!
A célba érve egyből megittam egy liter folyadékot és szocializálódtam. Ez azért érdekes volt, ki is térek rá pár sorban:
Ennyi beteg, munkában megőszült, fáradt sportembert, mint egy mtb maraton céljában... ennyit biztosan sehol nem lelni a világon! Komolyan mondom... Ez a panaszáradat... az egyiknek fáj a mandulája, a másiknak púp nőtt a hátán, a harmadiknak levegővételkor beszorul valami, a negyedik csak spontán szédül... és persze mindenki látástól-vakulásig dolgozik, edzeni senki nem szokott/tudott az elmúlt időkben. Ezek szerint az ilyen versenyeket azok nyerik, akik a legkevésbé betegek az adott napon és a legkevesebbet dolgozták az elmúlt egy héten. Ki gondolta volna? (Csak lapultam és figyeltem a lassan múló ínhüvelygyulladásommal, meg a sportos munkabeosztásommal.)
A meghallgatás után ittam (mert nehogy úgy járjak, mint a múl héten) és... megettem a rendhagyó gulyást, aztán megint ittam, és közben továbbra is és folyamatosan szocializálódtam. Persze mindeni a sókiválásaimon kacagott, pedig mondtam, hogy nem is ittam sósat... csak cukrosat - azaz, amit láttak a mezen és a nadrágon, az cukorkiválás volt.
El ne feledjem: köszönöm a Vas családnak, hogy a célba esve nem mondták rám azt, hogy „Ügyes voltál, Dénes!” Mert nem voltam ügyes, hanem igen sokat gyakorolok ahhoz, hogy emberi módon be tudjak fejezni egy hosszútávú versenyt.
Az eredményhirdetésről sajnos lemaradtam, mert a parkolóban tartottam fogadóórát. Ki nem találnátok miről beszélgettünk fél ötig... (az életemen kívül)
Ez egy jó kis kikészülés volt, személy szerint semmi gondom nem volt a rendezvénnyel, mondhatjuk azt is, hogy elégedett vagyok. Magammal már nem annyira.
Most, terveim szerint egy nagyon-nagyon laza hét jön... a végén pedig Szilvásvárad!