Horalky Tour... de Zemplén

Archívum - Horalky Tour... de Zemplén - 2014 augusztus 14.

A szokásos augusztusi családlátogatásra (bocsánat: nyaralásra) időzített elméleti-dózerezős terveimet jól keresztülhúzta az észak-keleti megyékre zúduló mindennapos/éjjeles zápor-zivatar. Indulás előtt, csomagolás közben megérezhettem, hogy lesz valami a levegőben, mert valahogy nem a crossbringát vittem magammal... Aztán, hogy az első napokban a síkság bitumenjén hajtottam magam szanaszét, s lettem egyből nagy király, úgy gondoltam teszek egy próbát punnyadt testemmel a "közeli" hegyek aszfaltútjain is.

A közel az egész pontosan 95km szédületes autókázást jelent, hajnalok hajnalán, az ország legrosszabb útjain. Még jó, hogy rápumpáltam a gumikra (mármint az autón), hogy fel ne üssem őket a Tiszacsermely-Sárospatak közti pumptrack-en!

A telitalálat (és egyben becsapós) cikk- és túra címet a felhalmozott nápolyikollekcióm adta és nem az elmúlt hétvégén rendezett, majdnem ugyanilyen néven futó 3 napos mtb-sportesemény!

Van benne egy kakukktojás is, amit Józsi importált Lengyelországból. No, melyik az?

Mint utaltam rá, Sárospatakról indultam. Letettem a járgányt a Makkhetes (?) vendéglő előtt és reménykedtem, hogy "jó kezekben lesz", míg visszaérek! Fél nyolckor már nyeregben voltam!

Utam első kilométerei a borvidéken keresztül vezettek - Tolcsva - Erdőhorváti - majdnem Komlóska, de még idejében eszméltem, hogy az zsákutca és visszafordultam -, majd jöttek a huták: Óhuta, Háromhuta, Középhuta...

Így ni!

A hutákban nem csak sütögetnek (...), hanem állattartás is folyik...

Meg ex-szovjet/orosz egzotikus járműpark felhalmozás is. Egyszer az út bal oldalán...

... majd a jobb oldalon folytatva:

Ekkora örömre lapot, akarom mondani Horalky-t húztam:

Míg felértem a Gerendás-rétre, el is fogyasztottam, de majd kiköptem rémületemben, mert egy ló állta utamat lefelé:

Szerencsére az erdész bácsik kiszóltak a közeli bozótosból, hogy nem bánt. Meg kell mondjam, teljesen megnyugodtam, egy kicsit azért beszéltem hozzá (meg magamban...), mikor elkarikáztam mellette...

... és pár pillanat múlva teljes sebességre kapcsoltam!

Annyira mentem lefelé, hogy csak na! Még a Pálházai Erdei Vasút spottingot is majd' elszalasztottam... vissza kellett lejjebb fordulnom, mert hallottam a mozdonyfüttyöt. Egy 40 másodperces ing-gatya sprinttel (felfelé) elé kerültem és lőttem (mármint a képet):

Mikor teljesen lenyugodtam az előző 10 perc izgalmai után (ló, vasút), elkészítettem a napi, lassan kötelező indusztriál-önarcképet a perlit üzem árnyékában:

Majd vettem egy bal kanyart, mert már megint olyat láttam, hogy...

Az az! Kerékpárút a semmi közepéről a semmi közepétől egy kicsit odébb (vagy hogy is mondják)... Tényleg szuper, szép, tiszta, jó minőségű és teljes mértékig forgalommentes. No, ez az... minek ide ez a bringasztráda? Ha nekem ezt valaki elmagyarázza...! A településeken meg nem lehet kerékpározni - se fizikailag, se törvényileg. Mert az elmúlt 1-2 évben sikeresen kipakoltak pár ezer tiltó táblát (vagy 5 méterenként van egy még a világ végén is), a kerékpáros meg szívódjon fel, szublimáljon... vagy menjen a járdán, mert abból lett a " kerékpárút". Tisztelet a kivételnek. De kérem, ezekre a kerülő (?) utakra itt, még csak nem is két település között, mi szükség van? Nem értem, frankón... Ráadásul az a másik "vége", hogy 90 fokban keresztezi a főút...

Kicsit még morfondíroztam, de közben azért tekertem is Bózsva-Telkibánya felé. Itt kell felmenni a szupertitkos katonai létesítmény felé, amiről itt olvashattok!

Nem mentem fel, ellenben le igen, s elnyammogtam a második (azt hiszem étcsokis) tápomat:

A hegység pereme felé gurulva, csodás képeket készítettem:

Én legalábbis elégedett vagyok magammal...

Csodás kompozíciók, eltalált fényviszonyok és automata beállítások...

Valamint Zsujta abandoned vasútállomása a töltés alól exponálva:

Közben érkeznek a viharfelhők. Jut is eszembe! A reggeli autókázás során félóránként riogattak, hogy micsoda vihar/zivatar/zápor érkezik már a délelőtti órákban az Északi-középhegységbe (is). Meg, hogy a Dunántúlon maximum 16, de mifelénk még 34 fok lesz... Jujjuj! Jól be is tojtam, nyomtam neki a gázt... de csak 60km/h-val, mert annyival volt szabad... Most meg a pedálnak kellett odalépnem, nehogy már tényleg megázzak! Egyelőre csak a határ túloldalán láttam égi csúnyaságokat, de nem árt(ott) figyelni!

A kékes árnyalatú hegyek előtt Kéked települése fekszik, ahonnan a nap legkomolyabb mászása indult. Ugyan nem volt több 10 percnél, de annyira meredeknek tűnt... vagy csak fáradt voltam... még a számok is lecsúsztak a tábláról...

A tetején meg így kigúnyolnak?! Nahát!

Nem baj, a hágó-csoki jár! Végre előkerült a kókuszos. Én még soha nem ettem igazi kókuszt, így fogalmam sincs milyen a valódi íze. De a (valószínűleg) mű-kókusz alapanyagból készült nyalánkságokat imádom! Semmi lutri, mind egyforma! S ez jó.

A csámcsogás befejeztével komoly döntési helyzetbe kerültem: Lászlótanya vagy nem Lászlótanya? Ez itt a kérdés. Mert, hogy elázok vagy nem ázok. De nem lennék az, aki, ha nem vállaltam volna be. Fel is mentem. Csak 5km, azaz szűk 20 perc volt (felfelé), még én is meglepődtem, hogy milyen kellemesen felhajtottam - mármint, hogy tudok kellemesen is tekerni...? Jé. Szóval, kár lett volna kihagyni, és hát a lelkiismeret...

Azért, amikor visszatértem az elágazáshoz és magam mögé néztem (kameráztam), akkor eszembe jutott, hogy mégiscsak nyomni kellene egy kicsit... nehogy már ezen a szumma 30 perces kitérőn múljon valami...!

Hollóházán csak átszáguldottam, pedig akció volt a porcelángyárban:

Egy jó, literes fajanszkulacs, ugye?

Akinek meg éles a szeme, az észreveszi a háttérben, vagy a háttér előtt Füzér várát:

Én meg a - már megint az utamba kerülő, teljesen kihalt - bringautat vettem észre, Pálháza és Sátoraljaújhely között. Valamint egy csokit a számban...

Ekkor már enyhe szédelgés kerített hatalmába, éreztetve, hogy közeleg a vég(em), jó lett volna egy ötödik szelet is az útra. Hüppp... az 50gramm/1óra nápolyiadag nem elegendő a megnövekedett energiaigényem fedezésére.

S végre, feltűnt Sátoraljaújhely Mont Blanc-ja, a Magas-hegy:

Ide vágó történetem, hogy 1998-ban versenyeztem is ám ezen a tájékon. Volt egy "sorozat", a Tamarix-Kupa (mindig meghirdették az aktuális MBAH-ban), s a tavaszi futamán én is elindultam. Hihetetlen, hogy mikre nem vállalkozik az ember huszonpár évesen... Hajnalban felültem a vonatra, majd 4 órás döcögés után feltekertem a hegyre, letekertem, sőt meg is nyertem a 24 km-t, aztán letekertem a hegyről és hazavonatoztam. Hja, ingyen volt a vonat, lévén vasutasgyerek vagyok, voltam! A második helyen Fésüs "Kefe" Laci - akkor még debreceni, Adrenalin SC-s - sporttárs érkezett be. Most éppen és megint egy klubban tekerünk. Harmadiknak pedig a nagy/vén/öreg motoros Adorján Sanyi jött meg. Ő akkortájt váltott - tényleg - motorozásból a hegyibringázásba. Ami még nagyon fontos, hogy volt némi technikai gondom a verseny alatt: a bicajom szervizben volt a megelőző héten (szerintem ekkor utoljára, más kezeiben), s a pedálom kitekeredett a hajtókarból az első kör végén... Ez alapvetően elméleti és gyakorlati lehetetlenség, de bizony isten mondom, akkor megtörtént. Ott álltam két lábbal a földön, illetve az egyikkel a pedálon és a földön (egyszerre). No, de! Nem akármilyen fából faragtak engem! Mert, ha már lementem 300 kilométerre versenyezni, akkor naná, hogy van nálam minden, a kerékpárokon előforduló hibák orvoslására szolgáló célszerszám(készlet). Így került elő a kistáskámból egy "Csepel" jellegű, 15-ös kónuszkulcsot is tartalmazó lemez-multiszerszám (tudjátok, ez volt a nagyobbik). Hipp és hopp, be is tekertem a kiesett pedált (igaz előbb nagy erőlködések árán ki kellett csavarnom a cipőmből) és mentem tovább a győzelemért. Ennyi.

A hegy aljában töltöttem: