Dózergengszter 8.
13 óra 45 perc, vízállásjelentés következik!
Mindenütt jó! De tényleg: itthon is és újjászülőföldemen, Szabolcs-Szatmár-Bereg vidékén, azaz otthon is.
Már százezredik éve, hogy idejárok, s kezdetben ugyan rettegtem, hogy nem lehet majd jókat bringázni errefelé, de aztán némi kreativitással megsegítve, pár év alatt rájöttem . ráéreztem -, hogy igenis lehet. És ehhez nem kell sokat tenni, csak gondolkodni egy kicsit. Lelemény, furfang, ihlet.
Emlékszik mindenki a Petőfi Rádió egyik sztenderd műsorszámára ugye?
4:11-nél lesz érdekes:
https://www.youtube.com/watch?v=1F5fEUNrQmM
Ez adta az inspirációt a hétvégi menethez. Mert a Kraszna itt van, kéznél… és én miért ne tekerném végig a magyarországi szakaszát? Hogy hol, hogyan? Hát dózeren… azaz a gáton!
A környékbéli barangolások tervezésekor gyakran ülünk haditanácsot apósommal. Ő is nagy kerékpárrajongó. Mivel nyugdíjas, így rendre végignézi és kívülről fújja az összes háromhetest, részeredményekkel, pontversenyekkel, tokkal-vonóval. De – ha akkortájt arra járok épp, s általában épp akkor járok arra – a tavaszi klasszikusokat illetően is egész jól képben van. Azért vannak homályos területek is. Például most – ritkán találkozunk sajnos – megkérdezte, hogy „Mondd csak Dénes, azért a bajnokságért vagy miért mit adtak, adtak valamit?” Mert azt tudta, hogy nyertem valamit, csak pontosan azt nem, hogy mit. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ugyan már mit gondolt… mármint, hogy adtak-e valamit?! Nem sokat töprengtem a válaszon, gyorsan mondtam, hogy az az Országos Bajnokság volt… és… akartam „még” valamit mondani a juttatásokról (?)… de ennek a „még”-nek a kivitelezése végül kissé furára sikeredett: jól bemutattam neki. Szerencsémre vette a lapot, s „levágta”, hogy nem került új lakás és autó a családba, s a fizetésem sem egészült ki egy új forrásból származó plusz bevétellel. Ez nem az enbékettő…
Visszatérve a témára: apósom tősgyökeres környékbéliként még jobban képben van a környék talaj-terep-út-vasút-hajóút viszonyait illetően. Engem – mint földrajz szakot végzettet – is „új” információként ért, hogy a jobb oldali gát használatát ajánlja, mert ott kevesebb az átfolyás, ugyanis a terület jobbra (K-ÉK felé) , a Szamos felé lejt. Így nem futhatok bele semmilyen nem várt vizes akadályba. Így is volt! Tőle hallottam most és először, a később a térképen is fellelt, csatornákra használt „vájás” kifejezést… Elmondta még, hol érdemes figyelnem – új építkezések, hidak, mi-hova vezet(het)… tényleg minden „klappolt” – ahogy mondta!
Az időt rászánva, gondosan kiagyaltuk a holnapot. Ki is számoltuk, hogy szűk egy óra bemelegítés után, nagyjából 45-50km-t fogok gátazni. Végül majd' 48km lett a gáton - de nem buzgárlesen - töltött idő és ez volt a tempómenős (értsd. "feladat") része napnak, utána még jött megint egy szűk óra levezetés. Így a gát- és az összmenetidőt is meg tudtuk becsülni. Ebédre mégiscsak haza illene érnem!
Az indulás reggelén, miközben betoltam a jól megszokott 2db banán + a kenyérféleségek széles tárházából álló powerfrüchstückömet, körülnéztem a konyha-spejz tájékán, mi jót találhatok még?
Egyből rám mosolygott a szerencse egy tepsi almás pite képében.
Nosza, szeltem is belőle 4 adagot, mert ugye négy óra az három adag és egy a ráadás… gyors csomagolás, közben további szemlélődés… hopp egy rendes, kotyogós kávé…
Öltözködés után, a spéci rostos meggyszörpök bekeverése közepette még volt alkalmam meglesni az ebéd előkészületeit, így végül igen jókedvűen hagytam el a bázist.
A házi-rostos termékekkel azért nem árt csínján bánni:
A bennük lévő szárazanyag tartalom eldugítja a kulacsok szelepeit!
Természetesen éppen itt volt a leghidegebb az országban, hát hajrá!
A terv – és apósom – szerint is a vállaji körforgalom után, a templommal átellenben, a halastó mellett indult az út Ágerdőmajor felé.
(Jé, micsoda hasonlatosság – Sopronnál Ágfalva, errefelé pedig Ágerdőmajor az utolsó település a határszélen.) Vállajon nem a templomban gyönyörködtem, hanem a retro-szocreál takarékszövetkezetben. Ezt a színt… ezt nem tudom, hogy lehet kikeverni?!
Igen jó úton repesztettem. Hamarosan látómezőmbe került a kettős töltés, a kis híd és a gátőrház…
Küldök is egy köszöntést innen – de ne tessék szó szerint fordítani, inkább a fonetikus variációt ajánlom!
Felsőbb utasításra – és persze magamtól is – fordultam egyet az egykori határállomás (mh.) irányába. Gyors fotó a vágányhálózatról, aztán hátra arc és sipirc a gátak felé, mert épp jött egy traktor.
Ha sokat tökölök a fotózkodással, akkor beszorulok mögé és bukok vagy öt percet…
A gátra felérve megpróbáltam nem észrevenni a – mindenhol kint lévő, tiltó jellegű – táblát és a nyitott sorompó hívó szavára koncentráltam inkább.
Isteni kétnyomos gát-dózerrel indult a menet. Igényes tempómenést terveztem a gát teljes hosszára, útminőségtől függetlenül. Ó, ha ez ilyen lesz végig – gondoltam akkor… A kilométerkövek valahol 39.000-nál kezdődtek, tehát a másfél óra nyomatás az a dolgok természeténél fogva biztosított volt. (És természetesen lemaradtam az első kőről, mert akkor épp a sorompóval voltam elfoglalva…)
Hamarosan szembejött egy sporttárs, aki fittyet hányt ízes köszöntésemre… kösszép!
Az első szakasznak nagy bánatomra hamar vége lett, mert balról megjött a Tiborszállásra vezető aszfaltút, s rajta is maradt a gáton (velem egyetemben).
Azért még ártéren vagyunk, illetve annak a határán – mutatja ezt ez a ladik is:
A település után maradtam az aszfaltozott (!) gáton, s benyomtam az első almás strudelt – ki tudja mikor lesz legközelebb rázkódásmentes alkalmam étkezni?
Nemsokára keresztezett a vasút:
Majd egy kis murva, egy kis vízfolyás…
Aztán megint aszfalt és el a nagyecsedi vízmű mellett:
Híd balról, ahogy megszokhattam…
S tovább és tovább, fent a gáton…
Megint egy átfolyás:
És egy sorompónál vége az aszfaltnak, de innen nagyon jó gát-dózer jött megint.
Ezt ismertem már, mert két éve volt szerencsém a 4 napos Trans-Szabolcs-Szatmár-Bereg csillagtúrámba beiktatni.
Egy híd..
Az a jó, hogy az ember – bár azt hinné, hogy majd küldi neki, jól elveszve a világvégi magányban, távol mindentől – sosem kerül messze a civilizációtól. Egy építmény, egy autó, egy ember biztos, hogy előbb vagy utóbb megjelenik. Egyszer sem volt olyan, hogy ne láttam volna előre pár kilométert, így lényegében ahogy elhagytam az előzőt, a következő település is majd mindig „szem előtt” volt
Ez már Kocsord. Óvatosan keresztezem a most is nagy forgalmú főutat…
És folytatom a robogást. Ismeretlen terep jön és durvul a murva alattam. Ezt a szekciót talán nem járják annyian…
Ez meg egy híd és Mátészalkára lehet átjutni rajta…
Ez pedig a (jobbkéz felé eső) frissen átadott tározó körlete:
A természet próbálkozik visszavenni a helyét:
Ez amolyan lelegelt tetejű dózernek tűnik. (Lelegeltdózer.)
Ennek a hídnak Ópályiba kell vinnie.
Én még nem megyek oda, van pár kilométerem hátra, a kövek folyamatosan tudatják velem.
Hoppá, mi ez?
Valószínű, hogy ez is az új beruházás része. Nem csoda, hogy tanácstalan vagyok, az újabb háborús-forradalmi emlékművek is hasonlóak...
Mivel tilos megközelíteni, így gyorsan áthajtok rajta – másképp ugyanis nem tudom elhagyni a helyszínt…
Még egy híd… mennyi híd, anyám!
Apósomtól tudom, hogy ez már a nagydobosi (nemcyclo)crosspályához vezet. Oda se megyek, csak azért sem. Nem hagyom magam lecsábítani erről a remek gátról. Pedig fáradok, mert már jó ideje nyomom a tempót. A kellemes időjárás is velem van. Már kellemes. Kiálltam a próbát: nem fáztam, nem fázok és nem is fogok, sőt most már izzadok, mint a ló... és végignyomom az előre eltervelt intenzitáson ezt a napot! Az intenzitás, az intenzitás, az intenzitás... a mindenem...!
Apropó, ilyen fáintos tök terem Nagydoboson:
Kékes színű a héja és nem olyan lédús, mint az elterjedtebb „kanadai”, hanem – ahogy anyósom mondja – „parázs”. Az íze viszont…!
Eljött a nap egyetlen cx momentuma is végre!
A Szamosszeg-Nagydobos közti út hídja előtt akadályugrásra kényszerültem:
De csak lábon ám, mert ha beleesek a kettőhúszba…
Egy település, Olcsva volt már csak hátra.
Itt is van... mármint a Kraszna-híd:
Az én utamnak – a kilométerkövek szerint – pedig vége.
Kellett volna, hogy legyen, de az nem úgy van ám. Maradtam a gáton, ami elkezdett jobbra nagyívben kanyarodni és egyben távolodni a Krasznától.., Áhám! Megindult a Szamos visszaszámlálás.
Akkor jobb lesz, ha minél hamarabb lekászálódok innen. Mondjuk a kompnál. Úgyis régen láttam már működő köteles kompot, itt a lehetőség!
Innen vissza a faluba. Ahol több cimbivel is találkoztam:
Ők az én potenciális sporttársaim, ha belejönnek, akkor adják az iramot rendesen!
Ugye?
A legjobb viszont még hátravolt! Majdnem mint egy viccben: „Tolja a jómunkásember a biciklijét a határban, a csomagtartón egy iszonyat mélynyomó…”
A folytatás: megfordultam, hogy jobban megnézzem és titokban lelesifotózzam, mert elég szürreális volt – nekem legalábbis – a látvány. Persze nem tudtam kinyögni, amit szerettem volna, mert már érkezett is a kérdés: „Mennyivel megy?” Ööö… „Harminccal.” – mondtam. Aztán rákéredzkedtem a lényegre: „Ez egy autóba való mélynyomó?” – „Igen, és eladó ám!’ – jött a felelet, gondolkodás nélkül. „Ááá, nincs nekem annyi pénzem, meg hogy viszem el?” – Ó, nem adjuk drágán, sokszázmillióért, próbáld csak ki!” – „Nem fér bele a kocsimba.” – vágtam rá. „De tényleg eladó, ki is próbálhatod! És mennyivel megy?” – ezek szerint ő(ke)t legalább ugyanannyira vagy jobban érdekelte a bringám, mint az eladás... „Harminccal, de lassan.” – válaszoltam, s jobbnak láttam most már továbbállni.
Miután nekiiramodtam, elgondolkodtam, hogy mit csinálnék itt (gyalog) egy mélynyomóval… de még inkább azon, hogy az nem oké, hogy nem jutok el a gáton a Kraszna-Szamos találkozásához…
Aztán jól körülnéztem, s mit láttam? Hát azt, hogy van még gát – csak a bal oldalon egyedül:
Sőt akadt még egy híd is, ami nem tudom pontosan hova vitt, mert településnek már nem kellett volna a túloldalon lennie… Persze nem csak településre vihet egy híd (út).
Megint akadt egy lelkes bringáscimbi…
És hamarosan:
Itt a vége fuss el véle, mert a vásárosnaményi üzletközpont háta mögött befejeződött ez a 3700 méternyi bónusz gát is:
Jobbra az utolsó híd:
Alattam egy kis kockakő, aztán irány haza! Tyűha! Most látom, hogy elég rendesen adtam magamnak már megint. Oké, az átlagom valamelyest romlott a gátazás végére, de az út is egyre inkább fűcsomóssá vált, meg a fáradtság is nőtt… miért ne nőtt volna…? De a kedvem maradt az induláskori hiper-szuper és ez a lényeg! No, meg az, hogy összehoztam az utóbbi időszak egyik legjobb északkeleti tekerését!
Mire haza- illetve földet értem a lebegésből, meg is főtt az ebéd:
És 14 óra pár perckor már szólt is a rádió…
Lekéstem volna? Áhhh, nem... ha negyed órával korábban kezdek fülelni, akkor sem hallok semmit... már 7 éve nincs vízállásjelentés... De én most mindenkit megnyugtatok: a Kraszna jelenleg sem Ágerdőmajornál, sem másutt nem árad!