Már hogyne "kéne", mindig kell, de van, hogy nem jön, nem jöhet össze. Például most, a Duna Maratonon, ami az idei XCM Országos Bajnokság is volt egyben, "mindössze" egy mesés (de tényleg, ez nem tréfa) negyedik helyet sikerült kipucolni magamból. És mégis, eddig ez volt idén a legnagyszerűbb versenyzős élményem!
Panaszom nincs ám egy szál sem. De, hogy s mint történt? Elmesélem, figyeljetek!
Szombaton munkanapot tartottam, de a rákészülést beépítettem a munkakörömbe:
(Csak Balázs Úr meg ne lássa, hogy felpolcolt gumiharisnyás lábbal vártam az érdeklődőket!)
Józsi is bőszen készült, például egy 16"-os gyermekkerékpár nyergében elmajszolt egy csomag Nógrádi Ropogóst (azaz Ropit):
Miután minden rendben lévőnek tűnt, jött egy kis alvás, majd reggel kiszáguldás Visegrádra, ahol a Panyi család által felállított egyleti jurta árnyékos részén folytattam a hangolódást:
Bringa (bal kettes, épp háttal), kulacsok bekészítve:
Én pedig ütemes menetrend szerint ingajáratot folytattam a ToiToi és a sátor között:
Valamiért ma izgulósan ébredtem. Görcsölt a gyomrom, mint a régi szép időkben, s bár ezt megoldottam időben, maradt bennem némi félsz a mai versennyel kapcsolatban. Talán a tavalyi gutaütős emlék, vagy az, hogy túl hosszú lesz ez nekem. Balázs Úr még szombaton megmondta, hogy ez a menet egy órával lesz hosszabb, mint a Crosskovácsi - hát nem eltalálta?! Hihetetlen! Meg hát ritkán is montizom mostanság, jól elkényelmesedtem az aszfalton és ennek a maratonnak az útvonala messze nem a komfortdózerből áll. Szinte végig köves (pár gyökérrel megspékelve), rázatós-nyomatós, nem lehet pihenni, ritmust felvenni meg még annyira sem.
A terveim szerint elsődlegesen a verseny (és a hőség) túlélésre hajtottam, másodlagosan - mivel OB-ról volt szó, tehát mindenki eljött, aki számított, ráadásul ilyenkor végig is szokás tekerni, nem ám csak úgy kiállni mindenféle mondvacsinált indokkal - az első hat közé kerülésre.
Ebből a kívülálló nem sokat vehetett észre...
Például teljes nyugodtsággal szimpóziumot tartottam Farkas Zsoltnak a beszólításnál:
Hogy miről, arra már nem emlékszem....
Aztán erőt fitogtattam a rajt előtt pár perccel:
Hogy miért, azt nem tudom, nem szoktam ilyenkor virgonckodni - de ez jó jel is lehet: eltűntek a görcsök, tiszta a tudatom!
Vas Peti (XC) éppen a "homlok hűvös" gyakorlatot hajtja végig az autogén tréningjéből:
Egyszer aztán csak sikerült begurulni. Nagy örömömre második Master 1-esként szólítottak!
Hogy Szilárd mit keres mögöttem?
Ezt sem tudom...
Pár perccel tíz után jól ellőttek minket, s meglódult a csapat Paprét felé.
Szép pianóban kezdtem a menetet, erőteljes "pulzuskontrollal", ahogy a nagy könyvben tanítják. El is ment a fél mezőny egyből, de nem aggódtam csöppet sem!
Az első frissítőhöz eljutni kicsit komplikáltabb volt, mint gondoltam. Mármint hosszabb és terepesebb, mert nem az általam megszokott "pap-réti aszfalttal" kezdődött a maraton, hanem a Salamon-torony felé indultunk, makadámúton, utána nem sokkal pedig terepre váltottunk.
Egy nagy meredély kitekerése alkalmával sikerült jól odamondanom Drótos Tóth Andrisnak, aki - bár épp tolta - elég komoly tempót diktált egysebességesével: "bezzeg én ezt annak idején kitekertem". Persze sosem jártam erre, ebben az irányban, versenyen, főleg nem singlespeed-del... (és valószínű, hogy nem tekertem volna ki) de, hát beszélgessünk, ugye?!
Pilisszentlászlón jött a napi első csoda: Balázs Úr várt egy kulaccsal. Na, jó - elárulom a titkot... Bizony a mai napot jól leszerveztük Józsival - mi is komolyan vettük, hogy OB van, nem lehet elszomjazni csak úgy: embereink voltak a pálya különböző pontjain, akiknél előre beporozott/feltöltött kulacsok vártak minket.
Sikáros magasságában Józsi ellépett. Mondtam is Vas Petinek, hogy kíváncsi vagyok mi sül ki ebből...? Peti szerint meg elege lett a bénázásból, ami körülöttünk folyt.
Dobogókő felé szép sorban ritkult a társaságom. Peti, Reznik Sanyi, Vock Balázs, majd Egei Papa maradozott el mellőlem.
S jött a második csoda a napon, Józsi barátosnéje és ÖP várt a második csodakulaccsal Dobogókőn. Gyors csere, köszönés, majd ráhajtottam egy pécsi (?) srácra, aki felfelé már igencsak pilledtnek tűnt, de lefelé... hát kihasználta a fully-ja összes rugóútját, az biztos. Elég tempósan vágtatott lefelé, néztem is nagyokat, amikor előre került. Aszfalton egyszer beállt mögém "szelezni", ennek nem örültem, majd kérdezte, hogy ismerem-e a pályát (nem nagyon - volt a válaszom, és ez igaz is volt), meg, hogy miért mondják technikásnak ennek a versenynek a pályáját...? (Speciel ezt sem tudtam - ma semmit sem tudtam úgy tűnik. Illetve egyvalamit igen: figyelni magamra.)
A pálya "alján", (Pilismarót-Hoffman útra történő kiérkezéskor) végeztem egy gyors magamonkönnyítést és egy láncolajozást. 45-50 másodpercet vett igénybe a hadművelet, de úgy vélem, hogy a nyereség komoly percekben mérhető a verseny egészére vonatkozólag. A pécsi srác elismerően csettintett is: "nem hülyeség, amit csinálsz" - persze, hogy nem, készültem rá. Főleg az olajozásra...
A második mászás kezdetekor aztán ő is elmaradt, én meg még mindig csak nagyon finoman nyomkodtam a pedálokat. Ráérünk arra még! Mármint a keménykedésre.
Jött a hosszú tingli-tangli dózer a sípálya-mászás aljáig. Tavaly itt purcantam meg, most - hogy lassan/lazán mentem, sokat ittam, ettem - túléltem a kritikus, általam nem igazán kedvelt szakaszt. A nagy, meredek mászás aljára szinte kipihenve érkeztem. Ráadásul egy hajtűkanyarban nem sokkal magam előtt megpillantottam a Sass Józsi, Kiss Józsi, Cser Gabi, Zsivity Zorán és - legnagyobb meglepetésemre - Takács Tamásból álló társaságot, szépen együtt nyomulni. Különösebben nem pörgettem magam azon, hogy utolérjem őket, de a tetőre érve nagyon közel kerültek. Sass Józsival együtt is értünk a frissítőhöz, ahol megkaptuk a második dobogókői kulacsunkat! Ha nincsenek az extra palackok, akkor nem tudom hogy alakul a mai nap. Illetve, dehogynem tudom... úgy, mint tavaly: megfővök.
Józsival valami történt, mert nem nagyon jött velem lefelé a hegyről. Hamarosan megint magam voltam, mert a "banda" tagjai elléptek még a kulacscsere alatt... Ezt nem teljesen értette, hogy miképpen tették. Talán az öt darab nápolyi magamba tuszkolása tartott sokáig - kellett már valami szilárd táp a pocakomba, de tudjátok: ebédidő van, amit szent és sérthetetlen!
Szerencsére innen kezdődően többször (Vagy végleg?) összekeveredtünk a középtávval - s engem, nem tudom miért, de ez motivál a nyomatásra. Szeretek "jobbról-balról"-ozni, köszöngetni, kommunikálni, ilyenkor a verseny "vége" felé.... Ráadásul most már lehetett repeszteni: "megvolt" a két nagy hegy egyben és egészségben, pulzus, lélegzet, izzadás oké - jöhet a mehet!
Mindenféle új pályarész következett a Kis Rigó felé. Frankón nem tudtam arról, hogy errefelé ilyen dózerrengeteg van az erdőben.
A Pilisszentlászlóról történő kimászás után, irány Pap-rét! Az aszfalt tetején értem utol Cser Gabit, aki innen kezdve olyat tett... Na, ez az, amit szürreális élménynek hívnak...!
Vagy azon "felbuzdulva", hogy bekerültem a látókörébe (Aurájába?) vagy a "20km a célig" tábla szemrevételezése okán, olyan (de olyan) nyomatásba kezdett, hogy ezt nem akartam elhinni.
Már a verseny elején mentem egy kicsit mögötte, s csóváltam is a fejem, hogy így nem lehet menni, ezt nem lehet bírni fizikummal. Erre még akkor ellépett, én meg hagytam, s csak most a negyedik óra közepére "kerültünk megint össze".
Minden meredélyt kiállva, kőkemény áttételben megsprintel, lefelé ész nélkül ing-gatya, szinte minden kanyarban a besokallás határán kaszált előttem. Én meg mit tehettem mást, követtem. Próbálkoztam. Néha megúsztam 20-30 méterre, aztán csak felértem rá, de - mondjuk úgy - nem volt könnyű dolgom. Cserébe a kilométerek úgy röpültek, mintha autópályán lestem volna a zöld-fehér táblákat... Életem árán is, de vele kellett tartanom. Csak ez lehetett a záloga annak, hogy a többieket utolérjük.
Egyszer kicsit "lazított" - ekkor mellé gurultam, és azt mondtam neki (elismerőleg), hogy: "Te nem vagy normális b..meg!"
Erre csak annyit mondott, hogy: "Hhöööö..." Illetve: "Nem ez a gáz, hanem, hogy hova lett a Tufi?" (Takács Tamás)
Tényleg, hova lett?
Úgy eltűnt előlünk, mint szürke szamár...
A Fellegvárnál (Nagy Villám) legalább Kiss Józsi és Zorán megfáradt párosát beértük. Azért ők sem pilinckáztak Dobogókő után. Az utolsó kis mászást a kilátóig sikerült jól megnyomnom - már nem tudott velem jönni senki. De Tufi még mindig nem látszott...
Zorán annyit utánam kiáltott, hogy: "Megvan a dobogó!" Hű, ne már! Kalkulációm szerint a negyedik-ötödik helyen kellett mennem, nem a harmadikon. Ez a közlés olyan energiákat mozgósított meg bennem az utolsó 5 (és nagyjából lejtős-sík) kilométerre, hogy magam sem hittem. A nap legmagasabb pulzusértékeit sikerült produkálnom a parti "sétányon".
Józsival nézegettük is reggel, hogy jujj de "jó" lesz az ötödik órában itt nyomulni nagytányér kónuszon....! Aztán - ki gondolta volna - tényleg szükségem volt a 42:11-re ezen a szakaszon. Görcsbe rándult arccal nyomattam, előztem, kaszáltam, szaggattam ezen a kétezer méteren, és 4 óra 35 (36?) perc után átgördültem a célkapu alatt. Be is mondták, hogy: Papp Dénes. Majd kis szünet után: negyedik helyen a Master 1 kategóriában.
Hmmm, akkor végül nem lett meg a dobogó. Kicsit elszontyolodtam, de tényleg csak kicsit. Mert...
Mert - gyorsan végiggondolva a napot - lett helyette örömöm nagy: a csúcs-szuper verseny élmény!
Okos erőbeosztás, tápolás, ivászat és egy brutális, mindent felülmúló utolsó 20 kilométer. Hogy ez kell nekem majd 40 éves fejjel? Ja, ez kell nekem!
Szokásos tropa testszerkezem így festett a beérkezést követő pillanatokban:
Itt meg az "elveszett ember", aki azért "meglett" - a frissítősátor oldalában hűsölt, miután másodpercekkel előttem érkezett... Szép menet volt!
Számomra viszont a nap hőse Cser Gabi, aki nem adja könnyen magát és nem adja fel! Készíttettem is egy menő, közös, ölelkezős képet magunkról (nem sok ilyennel rendelkezem, de akkor most próbálkozom követni a trendet):
Két kulacs frissítő legurítása után sebesen egyleti konzíliumot tartottunk Kefével (Aki nyerte a rövid táv Master 2 kategóriáját - gratulálok!) és Józsival (Ő sajnos kiszállt a versenyből, és legurult a célba Pap-rétről.) a versenyen tapasztaltakról... mondjuk azt, hogy volt miről értekeznünk...
Remek és gyors zuhanyzás után a sátorhelyre visszatérve még 15 perc lebzselést engedélyeztem a tagtársaknak. Jómagam meg elfogyasztottam 4 banánt és - figyelem - 2 darab nagyon finom házi meggyes-almás pitét! De csak azért, mert az órám szerint 3500kcal-t "égettem" ma el - ennyi energiapótlás járt, úgy gondoltam....
Késő délután prolongáltam a pihenést egy légkondicionált környezetben elfogyasztott 6 decis koffeinmentes cappuccino-val:
A barista srác külön rákérdezett: tudom-e, hogy ez 6 deciliter? Mondtam: perszehogy, én meg szomjas vagyok! Nem tudta, miken mentem ma keresztül...
A következő napokban még sok-sok hatdecis folyadékegységet fogok elfogyasztani, hogy rendberakjam magam. Bár - már otthon - a mérlegre állva, csak 1 kilóval voltam könnyebb a - reggeli - versenysúlyomnál. Ez azt jelentette, hogy jól hidratáltam a verseny során és utána is.
Ezért el is kezdek köszönetet nyilvánítani: Krisztának, ÖP-nek, Balázs Úrnak a tökéletesen megvalósított itatásért, Páromnak a pitéért, mindenkinek, aki ott volt, az egyleti sátor összepakolásáért, és nem utolsó sorban Cser Gabinak a fergeteges "utazásért", az utolsó (majdnem) húsz kilométeren. Tényleg olyat láthattam, tapasztalhattam mint még soha!
Pihenek, "oszt majd" jelentkezem hamarosan!