"Mindenki mumusa" nem adja ám fel! - Crosskovácsi 2013

"Mindenki Mumusa"... Tessék elképzelni, ezt a titulust kaptam a mai produkció után...

 

 

Ki kellett ám érdemelnem, bár mások meg kiérdemelhették volna tőlem a "Mindenki Kegyetlen Velem" címkét is.

Hogy is volt ez? Kezdem a szombattal, akarom mondani péntekkel (a szerző utólagos javítása), amikor is a reggeli versenyre hangoló sportolásom után egy laza 9 órás állóképességi teljesítés is várt rám a boltban. Szerencsére akadt munka dögivel, meg szorította a kompressziós harisnya a lábszárakat, így szinte meg sem éreztem az egészet.

Apropó gumiharisnya: Balázs Úr legújabb megállapítása még a csütörtöki naphoz köthető. Ugyanis akkor Ő volt egész nap beöltözve. S, hogy mi a kutatás eredménye? Az, hogy a kompressziós ruházat egész napos viselése, élénkítő hatását (?) tekintve, felér egy jókora kávézással! Kérem szépen... a brit tudósok lehúzhatják a redőnyt, azt hiszem.

A nap vége felé még megkaptam a táplálkozástani kiképzést is, hogy miért nem eszem főtt tésztát verseny előtt. Csak.

De gyorsan vissza a rajt-célterületre!

Ahol ilyen szép csend(es)életeket lehetett fotózni:

Gyorsan adtam egy két interjút, hogy miért vagyok most ilyen sovány. Csak.

Mint előnevezett, hamar megkaptam a rajtszámot. Mást nem. Aztán, legnagyobb meglepetésemre megint sorba kellett állnom:

Mi a szösz? Ha jól számolom ez volt idén a negyedik "ranglistaverseny"... s most licenszet kérnek? Sebaj, volt nálam 2012-es, 2013-as is, így nyugodtan álldogáltam (jó)pár percet.

A nevezési díjak kiszámlázása viszont ügyesen megoldódott:

Rátűzve a rajtszám hátára. Frankó!

Időközben befutott Józsi is, s helyet biztosítottam neki a furgon anyósülésén.

A képen müzliszeletet elemezünk éppen.

Én még folytattam az elemzést a múlt vasárnapi maraton után ügyesen (és jó mélyen) elpakolt, éppen csak megszáradt és - lám-lám - igazi bükki sárral telített sportcipőm személyében:

A stopli állaga sem gyenge, jófajta régészeti leletnek is elmenne a vaskorból. Hogy is mondják? A suszter cipője mindig lyukas...? Az. Szó szerint.

Közben befutott Balázs Úr is. Sajnos "csak" országúti kerékpárral. Idén Ő nem versenyez annyira... Megtudtuk tőle, hogy a pálya nincs is 86km (kiírás szerint annyi), s biztosan 4 órán belül befutunk. Megsúgom: egész jól saccolt!

Elérkezett a rajt ideje. Előtte gyorsan leszerveztem a frissítésemet, mert körpályás versenyen ez annyira nem bonyolult és általában csak ilyenkor jut eszembe ilyet szervezni. Nagy szerencsémre egy kedves barátom még kedvesebb oldalbordája vállalta itatásom, s megkapta a Dini 1. és Dini 2. sorszámú kulacsokat. A Dini 0. nálam maradt a felvezető körre (meg, hogy ne zavarja a frissítő személyzetet a számolásban). Aztán a nagy körre két kulaccsal a harmadikra meg már csak eggyel vonulok ki. Úgy éreztem, nagyon nagyot taktikáztam ezzel!

Természetesen nagyon óvatosan melegítettem be, inkább vártam a beszólítást az árnyasban. Mikor begurulhattam, nagy szigorral találkoztam: egy piros pólós hölgy közölte velem, hogy nem ám az első sorba, hanem mögéjük. Nem is tudtam volna előre állni, mert már "tele" volt az elit kategória éllovasaival. Nekem speciel eszem ágában sem volt közéjük furakodni, biztos rossz tapasztalatai voltak korábbról (Mondjuk velem ugyan nem lehetett - jól nevelt vagyok, meg nem szoktam/tudok erőlködni a rajtpozíciómon, rajtolásomon, úgyse megy.)... Megjelent még a jobb hónom alatt Blazsó Marci is, így ő is a kettes sorból indulhatott csak.

A felvezető kör jól ment, de a pulzusom nem érte el a megszokott üzemi "hőfokot". Nahát! Pedig pihentem, készültem én rendesen.

A nagy kör kezdetén aztán helyreugrott minden. Illetve nem teljesen, mert a 12-13. kilométerkőnél fura érzés kerített hatalmába: szambázik a bicaj segge. Ja, az történt, amit mos nagyon nem akartam magamnak. Mondjuk a rossz ómen már megvolt előtte, mert a rajt előtt többen szekáltak a guminyomásommal (igen, kemény) meg, hogy belsővel megyek. Ciki, de ez van. Például imádok verseny előtt 10-20 perccel gumikat csereberélni, ahhoz meg az ilyen felszerelés a megfelelő...

Szóval eldefekteltem. Egy jókora tüske behatolt és a túloldalon kibújt a vadiúj Maxxis Ikon (ez volt a reklám mára) külsőmből. Csodás! A Fajzási-erdő felé vezető síkon megálltam és négy perc alatt megcsináltam! Ez azt hiszem jó idő. Ehhez jött még 1 perc bónusz, mert a szemüvegemet ott felejtettem a tetthelyen a fűben, így vissza kellett fordulnom érte. Nagy élmény volt (dioptriás) szemüveg nélkül szemüveget keresni!

Innen kezdve felgyorsultak az események és én is, mert persze, hogy azt éreztem (és szerelés közben valamelyest láttam-hallottam is a tovatűnő sporttársakat): "elment a vonat". Gyorsan bekaptam egy gélt, mert tapasztalatom szerint még a legrövidebb verseny alatti extra program is segít eléhezni. Majd nyomattam a mezőny (nagy része) után. Beindult a zenehallgatás! Nem néztem többet a műszerfalat, ing-gatya küldtem, még lefelé is előztem! Közben számolgattam az út menti, szintén szerelős hangulatban álldogálló sorstársakat: Zorán, Sersli Sanyi, majd az Ausztrália szekció után Egei Papa is javított valamit. A Kutya-hegynél nem sikerült elvennem a frissítős poharat, mert valahol a homlokom magasságában érkezett, ellenben az egész rám ömlött. Ez van. Cserébe megpillantottam a végre újra nyeregbe szálló Bogár Gábor "bácsit" - levegő híján nem nagyon bírtam köszönni neki és örömömet kifejezni, hogy megint bicajon látom, de később - mert másutt is felbukkant a nap során - azért bepótoltam mulasztásom.

Hoppá! Az új pályarészről - Ilona lak környéke - nem is meséltem, de egy remek lejtővel (nem is volt szörnyű az a bakhát) és egy húzos, de nem túl hosszú emelkedővel lett változatosabb az idei pálya. Dicséret a szervezőknek az extra terep bevállalásáért, a kevésbé élvezetes, településen-keringetés helyett.

Szép "lassan" tébláboltam előre a mezőnyben. Nem mondom, hogy "laza-kacsa" volt, de nem is éreztem annyira kimerítőnek. Néha még beszél(get)ni is tudtam. Később már kevésbé. Azt azért természetesen megtudtam, hogy ki nem edz (senki sem), ki beteg éppen (mindenki), ki (Szécsi Tomi) teker már csak levezetésképp a bringás karrierje után. Sőt - Farkas Zsoltitól - folyamatos online tájékoztatást kaptam a verseny állásáról, különös tekintettel az előttem fellelhető narancs mezes sportolókra (Alpinbike?). Ezt hogyan látta, nem értem - talán a köztünk lévő magasságkülönbségből adódóan ő egy előrelátó versenyző? Amúgy teljesen hihetetlen, hogy mindenkinek van valami mesélni valója, hogy éppen és most és miért nem... Egy ideig jól szórakoztam, de a Tarnai-pihenő felé már összpontosítanom kellett, mert ráeszméltem, hogy én még egyszer fogok ma erre kaszálni.

A harmadik kör elején is megkaptam palackomat, ettem, ittam teli a tank. Ráadásul megláttam Sass Józsit - nyomás utána! A kastélykert után legnagyobb meglepetésemre nem ő, hanem V.G. egykori kollegám, majd a szántóföldek peremén Kiss Józsi mögé és elé kerültem. Hüpp, kezdek jó helyen lenni. Mondjuk valami lehetett is benne, mert az első Nagy-kopasz mászáson már 10-11. helyen mentem. De hova tűnt Sass Józsi? Áhám, a második nagy mászáson megpillantottam a hátát. Körülbelül a halálomon voltam, olyan intenzitáson (de már egyre lassulva, sőt görcsökkel küszködve) préseltem magam felfelé. Hogy ne unatkozzak, a másik Józsi (Kiss) meg nyomta a fenekemben. Esze ágában sem volt leszakadni. Persze, utolérem... aztán meg ott nyomja 10 centire tőlem. Ejj, tessék máskor hagyni elmenni, nem pedig stresszelni engem!

Egy kis hangulatjavító közjáték is akadt az Anna-laknál: érkeztemben, a lejtőn előre üvöltöztem, hogy "innivalót kérek"! Ki is áll a fiatalember a pálya szélére két pohár vízzel. Előre nyáladzok, hogy de jó lesz a sok édesség (7 gélt fogyasztottam összesen, vanília-ananász, vanília, banán, mentol, citrom-kóla ízekben, az italaim pedig feketeribizli és sárgadinnye ízüek - csoda, hogy ezek, és a verseny után még bírtam édeset enni...) közepette. De nem ám! Jön mögöttem Józsi, s mondja, hogy: vízet! A srác teljes mértékben odafordul a két pohárral... mi van...? Én meg száguldhatok/-ttam tova. Kiszáradva... Hehe, mi? Esetleg tolassak vissza? Öööö.... Erre a váratlan fordulatra konkrétan köpni-nyelni nem tudtam. Inkább tiportam a pedált tova.

A leírtak fényében látható, hogy a második nagy-kopaszos hegytetőn a két Józsi közt őrlődtem.

S a legjobb most jön: Józsi (Sass) nem megy lefelé, csak gurul, gurulgászik. Mi van? Nem így szokott haladni. Utol is érem. "Élre" állok. Gélt (a hetediket...) teszek az arcomba. De minek... A következő enyhe meredélyen (körülbelül 2 percet pihent mögöttem) olyat robbantott, hogy szevasz! Nem is láttam többet, csak a befutóban. De a másik Józsi (Kiss) sem volt rest: fogja magát és elém kerül - aszongya: "hoz egy kis tempót"... Kösszép - tőlem csak vitt. Kedvet, erőt, lelkesedést mindent. Szerencsémre Ő nem volt olyan fürge, s tudtam - nagyjából - tartani magam. Az utolsó lejtőn aztán már nem hagyhattam a haza becsületét. A csiki-csukiba előrekéredzkedtem, s az utolsó, sík métereken is szanaszét nyomattam, hogy időben beérjek.

Vahuuu! "Meglett" a dobogó! Harmadik hely, nem olyan "rossz" az. Látjátok, megéri küzdeni! Egy maraton hosszú (Írtam én már ezt?), mindig történhet és történik is valami. Ha emberélet nincs veszélyben, tessék csak iparkodni a cél felé, ahogy éppen megy. De menjen az a bicaj!

A célban gyors eszmecsere szorongatóimmal, a Józsikkal, a kiállt sporttársak mennyiségének ellenőrzése, okok felderítése, egy piros feliratos Probike kulacs felvétele, majd mosdás (nem kellett végre nagynyomású nagygenerál, a pálya rendesen porzott), s evés. De, jaj... és hű! Nagy hibát ejtettem: nem hoztam tápot a verseny utánra... Mi lesz? Nem lesz semmi, nincs gond, ismerem én a járást, hogy hol van az eleség. Józan ember menne a büfébe, pizzériába, cukrászdába, csak én nem. Ugyanis tudom, hogy pár száz méterre van a megoldás... A zöldséges!

Ez még nem az, bár sok zöld volt itt is és útba is esett. Egyelőre azonban még nem eszem virágokat, bár a levendula elég kívánatos volt...

Egy házzal és pár perccel később, kezemben a zsákmánnyal:

Érdekesség: az üzletben - gyalog kevesebb, mint öt percre a kastélytól - nem tudtak róla, hogy kerékpárverseny van a településen (ezek szerint nem sokan jöttek gyümölcsért a sportolók közül), sőt csodálkoztak, hogy tényleg több száz kerekes rohangál két utcányira tőlük (meg a főúton és a környező erdőkben)...?! Hmmm...

A parkba visszatérve elvonultam egy félreeső padhoz, s nyugiban falatoztam. Így elég jól elkerültem a várható kajálási kérdés-felelek játékot. Közben nézegettem a befutókat, majd a bozótból előkerül Vizdák Jani (ezek a bringabandások úgy látszik nagyon szeretnek velem beszélgetni) , akivel megvitattuk az anaerob edzések jelentőségét életünkben. Kinek, mi a fontos.

A fél négyes eredményhirdetésre precízen beestem, s csak egyszer kellett magyarázkodnom a nálam lévő gyümölcsök miatt. (Kérdés felém: miért nem eszel már valami rendeset? Csak.)

Ha már ott voltam - meg amúgy is, jó az érzés az egyleti vezető szívének - fotóztam az egyleti büszkeségekből egy csokorra valót. (Nem képzavar ez?)

Panyi Gabi rövidtávon:

Horváth Ági középtávon.

Ekkor már kezdtem kókadni és egyre lejjebb kerülni a fáradtságól, ezért a spontán, de fáintos, ultrafeminista-virágos kompozíció - a virágláda tartotta a fejem...

Régi-új csapattársunk Fésüs Laci (aka Kefe), aki rövidtávon keménykedett, narancssárga/zöld stílustanulmányban lengette az ajándékait:

Táncos Sanyi kőkemény mezőnyben került dobogóra (megint és mint mindig):

És a nap vége felé Józsi és én is feltápászkodhattunk a pulpitusra a győztes Horváth Attila Vilmos tövébe:

Ami mellett mindvégig ott volt Pálos Pisti konferanszié (Ádám is volt természetesen, csak ekkor nem tudom, hogy épp merre.) és Mátyus Attila főszervező, akinek a szokásos csúcsszuper versenyzési lehetőséget már 18. (Jól tudom?!) éve köszönhetjük:

Persze, hogy jövőre, ilyenkor, ugyanitt!

A parkból lassan kioldalazva még szépen, barátságosan, udvariasan elköszöngettem akitől csak tudtam. Közben - mesés történeteim hallatán - kaptam meg a címadó "Mindenki Mumusa" elismerő elnevezést is.

Otthon kivételesen kényeztettem magam:

Sőt! Még "kilengésre" is jutott energia:

Oké, nem ittam meg négy nagy kávét este hatkor, de egyet azért igen - koffein nélkül -, ilyenkor még pörgök pár órát így is, eléggé...

Például cikket írogatok, mert azt is szeretem csinálni.

Van köszönő sor is, már hogy a viharba ne lenne!

Köszönöm az itatást (Erről csak ennyit írhatok - szigorúan meghagyták.) és köszönöm a sok-sok biztatást jobbról-balról a pályáról, mellőle, felette, alatta "ésatöbbi" helyekről. Élmény így küzdeni!

Mi jön most? Azt hiszem a Duna Maraton a következő esemény, kell egy kis "pihenés" addig, így majd elmegyek egyszer-kétszer tekerni valami hatalmas nagyot, mert hiányérzetem van!