Baranya Road Rage
Baranya... Baranya... Road... Rage... az eleje még oké, de mi ez a két angol szó itt utána?
Elnézést kérek, de néha megragadnak a fejemben - nekem - jópofa vagy valahol hallott/látott/olvasott angol(os) fordulatok, s erős vágyat érzek beépíteni őket az írásaimba. Persze lehetett volna "Mecseki országúti őrület" vagy "Öt nap délen" is, de azok most nem hangzottak elég "dögösnek". És azt is megjegyezném, hogy a beszámoló "picture heavy"! Tessék hátradőlni egy hosszú kávé mellett, és jöhet az olvasgatás!
Ebből a rövid felvezetésből viszont ki lehetett találni, hogy már megint "nyaraltam". Azaz edzőtáboroztam. Így pontos. Végre hegyekkel (dombokkal) tűzdelt tájat sikerült választani, mely - szégyen-gyalázat - lényegében fehér foltként maradt kerékpáros pályafutásom eddigi ideje alatt.
Még 1994-ben jártam Pécsett, utána talán kétszer Komlón XC versenyen, a kétezres évek elején meg egyszer a híres-hírhedt Mecsek Maratonon ("Mocsok Maraton"), és talán volt egy három napos ismerkedésem a környékkel még 7-8 éve, aztán ennyi... Most javítottam a helyzeten!
Öt edzésnapot engedélyeztem/kaptam, s ez már elég volt a behatóbb ismerkedésre. Naná, hogy országúti kerékpárral, mert - bár Balázs Úr valamiért nagyon javasolta - montival csak erőteljes tájékozódási túrázás lett volna edzés helyett. Márpedig most edzés van, nincs ötpercenkénti térképnézegetés (GPS meg pláne nincs), álldogálás, totyorászás - ezekből nem lesz eredmény!
Az első nap.
Mintegy ráhangolódásképpen, kétszer is felnyomtam Orfűről Remete-rétre. Remek, 12 perces intervalokat lehet az enyhén emelkedő, jó minőségű főúton...
... azaz, ha szabályos akarok lenni (és miért ne akarnék), akkor a mellette frissen kiépített még jobb burkolatú kerékpárúton ejteni.
Így gyorsan szét is égettem magam már az elején. Ez "jótékony" hatással volt a többi napra is, de ezt ekkor még nem sejtettem (dehogynem).
A folytatás Lapis-Árpádtető irányába, a térkép szerint "autós hegyi versenypálya" felirattal jelölt szakaszon. Itt már valaki megkóstolta a dupla szalagkorlátot:
Én is majdnem, mert az út borítása helyenként hagyott némi kívánnivalót maga után, aztán volt, hogy csak repkedtem a kátyúk felett ide-oda az út teljes szélességében. Balázs Úr erre is felhívta a figyelmem, bár fogalmam sincs mikor járt erre országútival legutóbb. Amióta ismerem azóta szerintem nem. Lehet, hogy gyermekkori emlékek? Szerencsére csak kis mértékben volt igaza, az utak többsége jó!
Az intenzitást - pedig az már csak egy laza (?) állóképességi volt - tartanom kellett, nehogy hirtelen legyengüljek. Amúgy néztem is, hogy "Ranga László út" van az elágazásban a táblán - aztán megfejtettem, mert emlékeztem régi tanulmányaimból a nagy nevekre!
Közel 10 kilométeres ing-gatya rázatás után kiszédültem végre a "többsávosra":
Lefelé, Mánfa-Magyarszék irányába ilyen hangulatos "táblák" szegélyezik az utat: "Őt is hazavárták" felirattal, s általában van a közelükben egy kereszt, síremlék, pár virág, mécses...
Mit mondjak, nem lett jobb a hangulatom tőlük. Elég morbid "megoldás" a regulázásra, de ha ez kell...?
No, azért a nap (illetve a tekerés) végére egy kis tóparti száguldás egy abaligeti kitérővel helyrerakott mindent!
A második nap.
Az Orfűről startoló bringaút annyira "bejött", hogy megint arra hajtottam, de most csak lazán. Mert ma "nagyot" kellett menjek. Ezt írta az edző... És tényleg lazán. Sőt az is belefért, hogy Pécs felé azon folytassam az utam, pedig elég szűk, meredélyes, vadállatokkal (egy őz és egy nyúl volt kis híján az áldozat - vagy én) és sorompó-cső-karó-tábla kanyarkombinációkkal tarkított volt.
Mire leértem úgy leesett a pulzusom, mint idén még soha...
Ki is kellett találni valami interval- vagy résztáv féleséget (lazán?), hogy felébredjek. Azt már nem is említem, hogy mivel nyaralás, ezért későn általában 6 óra után pár perccel indultam minden nap... csupa lógás ilyenkor az élet...
Egy kis hatosutazás után bal kanyar Pellérd felé.
Hátam mögött a Misina, előttem a Tenkes:
Itt volt az ideje egy jófajta, teljeskiőrlésű kekszreggelinek is:
Mennyei a só- és cukormentes íz! Annyira elvarázsolt, hogy forgalomban haladva is tudok tőle kerékpározni, fotózni, s mindezt csukott szemmel!
Bisse település előjelző táblája előtt azért kinyílt a csipám, mert jött a nap nagy mászása!
Irány a Tenkes, a Villányi-hegység második legmagasabb, de egyetlen aszfaltozott csúcsa. Meredek volt, tényleg!
Mikor felértem, egy kazal behajtani tilos és egyéb tiltó és feszélyező tábla fogadott (elég komoly lokátor/rádió állomás telepedett a tetőn), tehát gyorsan hátraarc, közben egy csúcsfotó, Villányi-hegység első turista feladata kipipálva, oszt szevasz!
Lassan - hetven fölött - gurulok Harkány, Siklós irányába...
Majd egy hirtelen bal kanyart bevéve a "Három folyó túraútvonalon" megnyomtam a "hágót" Vokány felé.
A hágó előtt:
Ez volt a második (turista) feladat, kipipálva!
Itt meg már bőven a hágó, Villányi-hegység, Újpetre település után, inkább Pécs előtt nem sokkal:
Végre igazi autóút, majdnem autópálya, ezt szeretem én most a kényes kis testemmel! A második tervezett nyomatást (fizikai feladatot) is ide pozicionáltam, hogy a legkevesebb kényelmetlenség érjen az amúgy is megastressz idején. Én, a sebesség! (Idézet Villám McQueen-től.)
Pécsre visszaérve jöhetett egy kis indusztriál-crosstown traffic:
Hoppá! Mi ez a víztorony? Most a Margitszigeten vagyok? Vagy a Normafa előtt? Eltévedtem? Á, dehogy!
Jó úton jártam, megint felnyomtam Árpádtetőre csak most a város felől, majd a nap végén még a kedvenc bicajutamat is kipróbáltam - lefelé:
Azért a 10%-os táblák nem valami kezdő kerékpáros csalogatóak - és volt belőlük jó pár. De legalább kitették őket, hogy ne legyen meglepi!
Pihenőnap, regenerálás.
Néha még ilyen is kell (jut, ha nem felejtem el betervezni). Természetesen nyaraláskor (sem) ez nem azt jelenti, hogy lógatom a lábam, á nem! Ha hajnalban letudtam az edzésbéli kötelességemet, jöhetnek a családiak.
És akkor még a "felnőtt játszótér" tesztelése volt a leglazább:
Mert az, hogy gyalog- és barlangtúra, kalandpark, városnézés, múzeumi tárlatok, autóvezetés... mit mondjak, engem nem pihentet.
Sikerült azért egy kis szusszanást belecsempészni a délelőttökbe, délutánokba.
Modellvasúti kiállítás (Devecser télen, 0e építési nagyságban) és Ételfotó tárlat (Na, ezt nem kellett volna!) nézegetés:
A várakozás (mert végre ülhettem egy bő órát, mire kisült) az új kenyérre mindenképpen megérte, ölelem is a drágámat:
Hamarjában, azaz még melegében le is ellenőriztem a minőségét (jófajta rozsos - tehát nem rozs - vekni érkezett a kemencéből), nyamm (fincsi-nyami-üdv - a régi ismerősöknek) egy kis olívaolajjal és paradicsommal mennyei volt! Kiegészítettem még egy kis ízmintával a dinnyegyűjteményem (görög, méz, cukor és mezei sárga a hűtőben) példányaiból... Hááát!
Hááát... jöhetett a legtrendibb dolog, a kávézás.
Nem vagyok egy nagy gourmand, barista, szakértő, de felállítottam magamban egy táblázatot a kapható termékekről.
A legalja a gépi/automata/nyomkodós termoszos-párnás eredetű "kávé". Cukros, egyenízű barna lé, amin még az sem segít, ha az automatát éppen "Bianchi"-nak hívják (lsd. hátam mögött) vagy, hogy kanalat (!) is dob a pohárba, esetleg füles pohárban kínálják édesítőszerrel. Kedves, de kösz nem, legfeljebb, ha a vércukrom már kezd nagyon leesni (de az meg nem szokott, mert alapvetően alacsonyan tartom).
A teteje, a kávéra szakosodott cégek termékei. Nem nagy adagok (tehát nem folyadékpótlásra valók), hanem a klasszikus 1-2 deci környéki kiszerelések. Minimum, hogy két, különböző típus kérek... Hadd fogyjon! Nekem meg ez a "nasi" mostanság. Remek, ehető tejhabbal (én mindig lekanalazom a habot a tetejükről, dehogy fogom bele- és összekeverni a kávával, tejjel) a csúcson, alatta meg egy rendes eszpresszó és tej. Gondolom ilyesmi a kávé (és a kapucsínó, a latte és társaik) a szó klasszikus értelmezésében:
És a közepe, a nagyipari (multi) kávézás, a gyorsétterem erre (számomra) megfelelően szeparált részében. Bitang nagy adagok 4-5 vagy még több decis, vájlingos kiszerelés. A tejhab ingadozó, van, hogy sok, kemény (ezt szeretem), van, hogy nagyon kevés (gondolom megszaladt alatta/előtte a kávéfőző...), van, hogy szappanhanszínű (szivárványos buborékokat vélek ilyenkor felfedezni)... de ha inni (is) óhajtok, nem csak élvezkedni, akkor ezt választom.
A pihenés nem tarthat örökké, vissza a nyeregbe, még három etap hátravan!
A harmadik nap.
A lassan automatikus Orfű- Remete-rét - Pécs útvonalat Cserkút, Kővágószőlős felé folytattam. Szép vörös homokköves tájon haladtam keresztül.
Ez nem a "Töttösi Ferde Torony", hanem az egykori uránbányászat emléke - a III-as üzem mellett robogok épp:
És még egy sportszergyártó is útba esett. Hátha itt gyártják a HMX karbon vázakat a Scott-nak...?
A hosszú emelkedőn Petőczpuszta felé, ráakadtam egy másik vicces táblára is:
Majd rengeteg - nyitott - sorompóval szegélyezett úton keresztülszáguldottam (itt nyitottam ki az aznapi interval egységcsomag első adagját) a Nyugati-Mecsek nagy részén.
Ez már az V-ös üzem:
Van egyfajta kisugárzása az elhagyott ipari létesítményeknek. Engem vonz. Félelmetesek. (Népszerű is mostanság az "abandoned" tematika.) Ráadásul nem tudhattam, hogy most tilosban járok-e vagy sem. Mindenütt sorompók (igaz nyitva) és behajtani tilos táblák, de a térképem kerékpáros útvonalként jelölte ezeket a "remote" (magyarul eldugott) erdei aszfaltutakat. Én meg nem akadtam vitába szállni, ha épp az illetékes erdész (hivatalos ember) karjaiba rohanok...
Hetvehely fölött, megnyugodva tértem vissza a földútra, és trainspottingoltam egy gyorsat:
A következő erdei szekció (benne a második interval csomaggal, nehogy lássak valamit a tájból) kezdetét a térképem "Becsali" néven jelezte..
Világ vége után "kettővel", mintha egy "dinoszauruszos könyv" (Zdenek Burian) képeit nézegetném...
Rendes mértékű erdőgazdálkodás is folyik errefelé - majdhogynem a Napot is eltakarta a mögöttem tornyosuló farakás:
Már kezdtem - megint - elveszettnek hinni magam, de egy népmesébe illő elágazásnál feltűnt a terveimben is szereplő, Tormás település neve - tehát jó helyen járok, nyugtázhattam magamban.
Hogy időben hazaérjek, sajnos pár kilométer múlva rá kellett állnom a 66-os útra... némi forgalom mellett, kamionok alatt...
Emlékszem, 1996-ban, amikor vonattal (!) jöttünk Komlóra versenyezni, itt Sásd településen szálltunk le és ezen, a már akkor is betyár forgalmas főúton tekertük meg a maradék 20+ kilométert, hátizsákkal, teljes menetfelszereléssel a városig.
Nem csoda, hogy értékelhető eredmény (legjobb esetben is az utolsó öt hely valamelyike a haladó kategóriában) nem született...
A sárga sisakos, fehér mezes, kék nadrágos nagydarabot figyeljétek a képeken:
(Volt mezőny... A másodikon Yeti sporttárssal vetélkedek, valamikor féltávnál. 2 körös volt a haladó futam.)
A negyedik nap.
Majdnem belefutottam egy jó kis "Baranya Kupa" autóversenybe... még jó, hogy korán jöttem...
Az idő elég ramaty volt. Hihetetlen szerencsémre elkerültem az eső(felhőke)t, és csak nedves utakkal (vagy azokkal sem) találkoztam, pedig a Keleti-Mecsek javán átvágtam.
Itt is csak nő a feszültség...
Út meg sehol...
Nemhogy az aszfalt, de lassan a földút is eltűnt alólam...
Zobákpuszta után heves villámcsapkodás közepette (de elázás nélkül) tettem még egy kitérőt Pusztabánya felé az erdő legmélyén.
Ez itt Pusztabánya:
Áhh, már megint egy sorompó + behajtani tilos kombináció... Mit nekem?
Máré-vár felé hasítottam, mára nem osztottak feladatot, próbáltam jól érezni magam!
A legnagyobb állóvíz a Magyaregregy - Zobákpuszta vonalon akadt utamba. Szerencsére összesen csak egy kamion jött lefröcskölni engem, ezen a reggelen.
Tisztelet Komlónak!
A városból egy jó 10 perces (Gyenge vagyok?) mászást követően, szinte már csak gurulnom kellett hazáig. Rám is fért a láblógatás...
Az ötödik nap.
Az időjárás jelentő bácsi semmi jót nem ígért..
Ehhez képest "csak" köd, pára és némi szitálás tette változatossá az indulást.
Erős-közepes állóképességi tempó mellett elhessegettem egy, az úton tanyázó vadmalacot (Röhejes, amikor "kipörög" a lába az aszfalton történő gyorsításnál - majdnem összecsuklott szegényke!), hogy nyugodtan gyönyörködhessem a látványban:
A híres, dalban is megénekelt település után...
...kellett figyelnem, hogy a nagy ködben ne tévesszem el a mellékutat Kisvaszar-Vásárosdombó felé... ez még nem az...
De ez már az, keresztül a Sorkadi-erdőn:
Útminőség? Miről beszélünk?
Nnnya... csak eljött a megváltás! (Sima, aszfalt képében.)
A Vásárosdombó-Sásd szakasz nagyon furcsa volt. 35-36 km/h-val haladtam, azaz akár sík vagy lejtős is lehetett volna, mégis azt éreztem, hogy emelkedik. Ráadásul szembeködszitálás volt végig. Alig láttam, a szemüvegemet is le kellett vennem és elitrészeresen a tarkómra illeszteni - amit nagyon nem szeretek, mert egyrészt nem látok, másrészt folyamatosan aggódok (és tapogatok), hogy nem esett-e le?!
A sásdi téglagyárnál próbáltam kisvasút maradványokat fotózni, de szerintem nem látszanak - pedig van némi sínanyag a gazban!
A menet közbeni kulináris élvezetekről már rég esett szó. 20 grammnyi chilis étcsoki jutott mára - fergeteges ízorgia kerekedett a számban, de a kis mennyiség miatt az energizáló hatás nem volt elégséges.
Ellenben Kishajmás után előkerült a Nap!
Ha fényevő lennék majd kiugranék a Bőrömből erre a hírre! Nekem inkább még több - akár chilis - étcsokin járt az eszem, mert hogy fogok így, éhesen hazajutni...?
Felkapaszkodjak egy versenyautóra, mely a feljebb említett autóversenyre igyekszik?
Aztán csak hazaevickéltem valahogy, rutinos (eléhező) vagyok én már!
Nagyon jó hely ez a Baranya, végre csodás hegyi-dimbi-dombi meneteket bonyolíthattam le. Az utak... hát, olyanok amilyenek, de túl lehet élni. Szállás remek volt, enni-inni lehetett. Sajnálom, hogy eddig keveset jöttem ide. Nem szaporítom a szót: ajánlom!
A hét történései alapján és szubjektív érzéseim tükrében megállapíthatom (Sőt mások is megállapíthatják, mert nem maradt titokban edzéseim mennyisége, minősége, a regenerálódás-táplálkozás (illetve annak részleges vagy teljes hiánya) sem - azaz nyílt lapokkal játszom!) hogy jól szétcsaptam magam a vakációm alatt!
Mivel a jövő hétvégén végre-valahára versenyzés van, egy csendes-dolgozós hetet tervezek most magam elé, aztán vasárnap jön ihaj-csuhaj!